A link:

ithehun2.wordpress.com

Tartalom szempontjából nem lesz változás, a blog továbbra is keresztyén szemüvegen keresztül reflektál a mindennapok eseményeire, problémáira, de nem konkrét dogmákhoz ragaszkodva, hanem a blogger személyes látásmódjának kifejezésével (ami éppenséggel meg is egyezhet a dogmákkal).

Remélem elnyerem a nyájas Olvasó tetszését, de legalább a nemtetszését , és sor kerül majd valamiféle párbeszédre is.

Üdvözlettel, ithehun

Még egyszer köszönöm a hűséget a Kitartóknak, a kíváncsiságot a Látogatóknak, Zsotzát pedig külön is üdvözlöm .

“Tudom, hogy korán van Tisztelendő Úr, de úgy számoltam, hogy mostanra már felkelt imádkozni.”

* ha úgy tetszik, csííííz

Történt, hogy pénteken hazatérve a kollégiumból, Édesanyámmal közös sétára indultunk azon a környéken, ahol lakunk, természetesen. Erről a részének a városnak sosem terjengtek borzalmas pletykák, a közbiztonság is mindig megfelelő volt, és úgy nagy általánosságban, kulturált helynek számít, számított sok másik városrésszel összevetve.

Sétálgatunk tehát nagy békésen, mikor hallani vélem, hogy a hátunk mögött úgy 20-30 méterrel valakik elkezdenek szaladni. Gondoltam, csak kikerülnek, nem kell itt stresszelni magam. Anyukám oldalán szaladt el mind a három delikvens, és bár nem lökték fel Őt, de az leghátsó futó valami furcsa hangot bocsátott ki az előzés pillanatában, amit csupáncsak később tudtam beazonosítani, mert olyan sunyi módon halkan vitte véghez az ő utálatos, gyomorforgató, emberi mivoltot meghazudtoló tettét.

Ha hiszed, ha nem kedves Blogolvasó, ez a szemétláda leköpte az Édesanyámat. A következő pillanatban megállt a három futó valamiért, én pedig felfedezve a problémát, odaszóltam a bűnösnek, hogy figyeljen már oda mit csinál, és megérdeklődtem, hogy úgy általában mit gondol magáról. Mindezt nem kifejezetten kedvesen. Ő azzal védekezett, hogy véletlen volt, mire én hangot adtam annak, hogy szerintem, amit mond, hazugság. Ezt követően elmondtam neki, hogy ilyenkor illene elböfögni egy bocsánatkérést, mire ő az orra alatt mormogott valamit, míg én letöröltem Édesanyám kabátját. Utána mondtam egy cifrát, és továbbmentünk, de míg részünkről ez a dolog nem volt elintézve, ők már biztosan nem is emlékeznek az esetre. Utánagondolva, ha ezek a (hogy is fogalmazzak…) lények éppen nem lettek volna “jó” hangulatban, lehet, hogy nekünk is jönnek, és annak ellenére, hogy nekünk volt igazunk, még jól el is agyalnak minket. Idiótáktól kell tehát félnie a békés embernek, aki ki akar menni az utcára… Szépen vagyunk.

A delikvens faji hovatartozását direkt nem emeltem ki. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy a fenti sorokat olvasva megszületik -e a kedves Blogolvasó fejében a “halvány lila gőz”.

Mára ennyi, azt hiszem, éppen elég is.

Ám meglepetten húztam fel a szemöldököm (hogy mimikai titokzatosságaimról további fátylakat lebbentsek fel), mikor hivatalos forrás erősítette meg, hogy az üggyel az Angol Labdarúgó Szövetség (FA) foglalkozik, és szankciókat fontolgat, amelyek közül a legvalószínűbbenk az tűnt, hogy elveszik a játékostól a csapatkapitányi karszalagot.

És én ennek bevallom, örültem. Az ugyanis, hogy egy világszerte elismert pozícióban lévő embert megítélnek egy ilyen cselekedet miatt, mindenképpen azt az üzenetet sugallja a nagyvilág felé, hogy a házasságtörés egyáltalán nem etikus, tisztességes, normális dolog. Nekünk, a köz embereinek persze nem kell még rúgni a focistán hatot, nem kell úgy nézni rá az utcán, mint egy száraz tehénlepényre, a hibáit nem nekünk tisztünk megítélni, de az mindenképpen dícséretes, hogy egy komoly gesztussal – azok akiknek jogukban áll – azt kommunikálják, hogy ezentúl azt az évszázados múltra visszatekintő tisztséget, amelyet a világon mindenhol nagy értéknek, és büszkeségre okot adónak tartanak a futballszeretők, ill. szakértők, nem lehet akárkinek felajánlani.

Az sem kizárt természetesen, hogy egyáltalán nem büntetik meg, ill. nem látványos módon ítélik el Terry-t a tette miatt, és ez nem is feltétlenül akkora baj. A lényeg az, hogy az üzenet eljutott a szurkolókhoz, legyenek azok férfiak, vagy nők, és ez bizakodásra adhat okot.

És abban a világban, ahol egyre inkább terjed a liberális mocsok, ahol mindenkit békén kell hagyni, hadd élje az életét úgy ahogy akarja (esetünkben abnormális módon), és ahol lassan már azért ítélnek el, mert nem iszod le magad hétvégenként, és nem szórod a magot mindig különböző franciaágyakon hétvégente amerre csak jársz, én igenis örülök az ilyen döntéseknek.

Hajrá Anglia!

Kérlek, szavazzatok egy rövidet ! Katt ide!

]]> http://ithehun.wordpress.com/2010/01/31/az-elszamolas-ideje/feed/ 6 ithehun http://ithehun.wordpress.com/2010/01/31/a-te-anyukad/ http://ithehun.wordpress.com/2010/01/31/a-te-anyukad/#comments Sun, 31 Jan 2010 14:38:05 +0000 Samu http://ithehun.wordpress.com/?p=654 ]]> Közelednek a választások, jönnek a jó kis sárdobálások, erről kiderül, hogy régen vérvörös komcsi volt, arról meg, hogy turulmadártenyésztő, lesz min szórakozni, várjuk hát türelmesen.

De nem ám csak ilyenféle, már jól megszokott, zaftos pletykák csiklandozzák majd érzékeny politikai vevőkészülékeinket, nem bizony. Adrenalinszintünk emelkedéséhez az is nagyban hozzájárul majd, hogy folyamatosan próbáljuk kiókumlálni, hogy a szomszéd néni, a boltos Pistike, vagy éppen a szódás Józsi bácsi hova teszi majd az ikszet, ha eljő az idő rá. Nem hiszem, hogy van ember, akit legalább egy kicsit is ne érdekelne, hogy a hozzá valamennyire is közel állóknak mi a véleményük az aktuális politikáról.

Viszont itt van deazonban  – ahogy azt szépen magyarosan mondani szokják valakik – a bibi. Mert nem illik ám olyan kérdést feltenni senkinek sem, hogy kire adta le a szavazatát, mert az bizony nem más, mint szigorú magánügy, hétpecsétes titok. Aki ilyet kérdez, az nem korrekt politikailag egyesek szemében. Vannak akik vérig sértődnek egy ilyen kérdéstől, és vannak akik még esetleg néhány keresetlen szóval utalnak is a kérdező valamely ártatlan rokonára, annyira felhergelik rajta magukat.

Én ezt megintcsak nem értem. Ha elmegyek szavazni, annak érdekében, hogy a saját jól átgondolt meggyőződésem alapján kiválasszam azt a pártot/személyt, aki a következő négy évben befolyásolni fogja az életem majdnem minden aspektusát, és ezzel az én véleménynyilvánításommal befolyásolom mások jövőjét is, akkor mi értelme van annak, hogy eltitkolom, miként döntöttem. Persze vannak, akik félnek a politikai fanatikusoktól, akik ütnek, ha meghallják, hogy mondjuk én az Uborkahámozók Országos Szövetségét kívántam a trónra juttatni, de az ilyet jobb, ha el is kerüljük. Továbbá, aki attól fél, hogy elveszítheti valamely kedves barátját, ha az megtudja róla, hogy nem egyeznek a politikai nézeteik, akkor érdemes arról elgondolkodni, hogy milyen is az a barátság, ami összeköti őket.

Na szumma szummárom (ahogy azt nagymamám testvére mondogatta annak idején) engem bárki kérdezhet bármiről, legfeljebb nem fogok válaszolni, de azt sem azért, mert a kérdés esetleg nem politikailag korrekt. Régi tanítómesterem szavait idézve összegzem gondoltaimat: “nincs hülye kérdés, csak hülye válasz van”.  Mennyire igaz.

Az alaphelyzet ugye az, hogy egy Laliberté nevű világhírű bohóc fellövette magát az űrbe, hogy ott egy kétórás műsorral felhívja a figyelmet arra, hogy a Földön a vízkészlet mennyire szennyeződik, és hogy ez bizony mennyire nem jó dolog. Ezzel szerintem enélkül is tisztában van mindenki, de a Laliberté által az űrutazásért kifizetett pénz valószínű, hogy nagyszabású űrkutatási fejlesztések támogatására is fordítható.

Én viszont, mint akadéskodó, elégedetlenkedő blogger, nem tudtam belenyugodni a feltételezésbe, hogy mindaz, amit a nagy-nagy bohóc csinál az valójában kóser. Abban biztos vagyok, hogy űrműsorral senkit nem lehet meggyőzni semmiről. Az űrműsorból befolyó összeget lehet nemes célra fordítani, az kétségtelen, de akkor mi szükség van a show-ra, ha úgyis inkább a pénz számít? Ebből az következik, hogy az űrbohóckodás nem más, mint felesleges önreklám (Laliberté a világhírű Cirque du Soleil alapító igazgatója). Ha valaki jótékonykodni akar, az az etikus, ha nem mutogatja a nagyszerűségét, és nem veri a mellét az egész világ szeme láttára, hogy ő mekkora jófej. “…(N)e tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed” (Mt, 6:3), ugye. Lehet direkt módon úgy segíteni, hogy közben a kifizetett összegből a NASA nem vonja le az űrutazáshoz nélkülözhetetlen költségeket (üzemanyag, ilyen-olyan felszerelések, stb.)

Az űrkutatást, és a tudományt úgy általában is elég visszás terepnek érzem, és meg is mondom, hogy miért, de előtte szükségszerűnek tartom megjegyezni, hogy valójában rengeteget köszönhetünk a tudomány fejlődésének. Mégis ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a tudomány folyamatosan egy új Bábel-tornyának az építésén munkálkodik, azon, hogy az ember legyen a középpontja és az ura a környezetének, és ennek elérése érdekében mindenféle eszközt képes bevetni. Holott egyértelmű, hogy az ember nem ura a környezetének, és hitem szerint nem is lehet az soha. Amennyiben a tudományos kutatások nem öncélúak, tehát égető, és valós problémák megoldására fókuszálnak, akkor nem tehetek mást, mint örömmel üdvözlöm a tudomány erőfeszítéseit. Ellenkező esetben viszont abszolút elítélem azokat.

Az igaz, hogy bármilyen kutatásokat is végeznek tudósok, annak lehetnek nagyon pozitív melléktermékei is. Viszont érdemes megnézi az áldozat és a haszon között feszülő különbséget. Amennyiben a valódi haszon eltörpül a beáldozott milliárdok mellett, nem tudom, hogy nem kellett volna -e inkább az adott összeget közvetlenül, valóságosan fennálló problémák megoldására fordítani.

Lehet, hogy legenda, de nagyszerű a példa, amely a hidegháborús időkből származik.

A toll, ami száz év alatt sem biztos, hogy kifogy, és víz alatt is lehet vele írni... de mire... és minek?

A NASA rengeteg pénzt és erőfeszítést fektetett egy olyan toll kifejlesztésébe, amellyel a súlytalanság állapotában is képesek írni az asztronauták. A szovjetek pedig vittek magukkal egy köteg ceruzát, ami ha a drágábbik fajtából való is, ma sem haladja meg a darabonkénti 300 Ft-os árat. Milliárdokat dobtak ki az amerikaiak az ablakon tök lazán, és hát valljuk be, ennek a pénznek juthatott volna nemesebb sors, hasznosabb végcél is.

A világűr egyébként is átláthatatlan hatalmi harcok színtere. Ki jut el előbb a Holdra, ki fedez fel előbb valami nagyszerű, világrengető jelenséget, ki képes pontosabban megfigyelni az űrből, a legmodernebb technikák segítségével, hogy az aktuális háborús ellenségnek hol van a gyenge pontja, amit aztán jól szét lehet lövöldözni. Ez mind a presztízsről és az uralkodási mániáról, és egyben a félelemről, az üldözési mániáról szól.

Természetesen hangsúlyozom, hogy a tudomány nagyszerű “találmány”, és kétségtelenül szükség van rá. Ezen belül értek minden egyes tudományágat. Viszont onnantól kezdve, hogy öncélúvá válik, elbillenti a fókuszt az egymás megsegítéséről, és inkább az emberek befolyásolását, illetve mások nagyzási hóbortjait kezdi hangsúlyos tényezőként tekinteni a kutatások során, akkor nemhogy építő erejű lesz, hanem határozottan destruktív. Ez az én személyes véleményem, nem gondolom azt, hogy az a helyes, ha mindenki egyetért velem, de meg vagyok győződve arról, hogy az ember csak és kizárólag akkor teszi jól a dolgát, ha azzal – ha nem is 100%-ban de – használ embertársainak, és a maradék százalékok sem a másoknak való ártásnak, az önfényezésnek, vagy a kimondhatatlanul visszataszító nagyzási mániának a kifejezőivé válnak.