Na mi az, amit egy fárasztó nap után az egyetemista sunyi módon kitervel? Mi az amivel szórakoztatni kívánja magát, és fájó bár, de komolyan gondolja? Hát az, hogy megfogadja a mester, Márk tanácsát. Nem, nem az evangélistáét. Hanem a művészét, a 21. század Máté Péterének a tanácsára gondol.
Mikor egy nap, a fotelbe süppedve őrült sebességgel a csatornákat kezdte váltogatni, megakadt szeme az arcán. Nem tudott elkapcsolni, egyszerűen megbénult a hüvelykujja (merthogy ő azzal szokott váltogatni. A jobb hüvelykujjával.). Az arcból hang szólott: ha egy nap megtanulsz csupán 5 szót egy idegen nyelvből, pár hónapon belül már képes leszel beszélni a nyelvet. Ez, vagy legalábbis valami kisértetiesen hasonló árádt ki ajaki kerítésén. Megállott bennem az ütő, és azt mondám, ökörség. Node legyen bár akármilyen eget rengető ökörség is, amit a mester mond, egy ilyen nehéz nap után különösképp, megfogadjuk. Egy pár hónapon belül elmesélem, sikerrel jártam -e, avagy nem. Tudok -e tótul, avagy nem:). Ha nem teszem, tessék engemet számon kérni!
Egyszerűen hihetetlen volt látni, ahogy lefagyott a gúnyos mosoly a sok sznob arcáról, mikor a brit Megasztár színpadán elkezdett énekelni a minden szempontból egyedülálló, 47 éves Susan Boyle. Ahogy belépett, lelkesen és izgatottan, a sok, és többségében biztos fahangú sápadtarcú szigetországi undorító módon röhögni kezdett. A kamera mutatta az arcokat, ahogy megjelentek rajtuk az öntelt és gunyoros fintorok. Rossz volt nézni! Ami pedig még inkább felháborító volt, hogy az elvileg intelligens és érzékeny művészek a zsűriben is kigúnyolták szegény nőt.
Úgy kellett elkezdenie a produkcióját, hogy harsányan röhögött rajta ezernyi ember a közönség soraiban. Hál’ Istennek ennek ellenére gyönyörűen énekelte el a Nyomorultakból Fantine szólóját. Mikor a közönség felfogta, hogy ez a nő kivételesen tehetséges, persze felállva tapsolt, de akkor már késő volt. Megmutatták az egész világnak, hogy mennyire hányingerkeltő a sznobizmus.
És úgy látszik ebben valóban élen járnak a britek a világon, mert bár a magyar Megasztár nyilvános, utcai selejezőiben voltak problémás esetek, egészen máshogy viselkedtek velük az emberek. Itthon a durva véleménynyilvánítások inkább a produkciók után jöttek elő, nem előítéletként, hanem reakcióként és ez természetesen így van jól.
Csak nem tanulhatnának tőlünk egy kis illemet ezek a szigeti népségek?
Nagyon csalódott vagyok! Elvesztettem az emberekbe vetett hitemet! Lehet, hogy kiköltözök Tanzániába, mert úgy érzem, Európa nem nekem való hely. Mit nekem Budapest, Párizs, London, ha mehetek Dār as-Salām-ba is? Ott ugyanis biztosan nem szavazták volna az Eurovízió győztesének a babaarcú norvég fiút, vagy ha mégis, az legalább nem derülne ki, vagy ha esetleg ki is derülne, a kutyát sem érdekelné. I’m in love with a fairytale? Ugyan már! Szegény fiú az elődöntőn annyira mórikálta magát a kamerának, hogy amíg el nem takartam a szemem, addig a dalra nem is tudtam odafigyelni. Végül aztán megragadt az agyamban a kép, és a hátralévő audiális élményeim is részlegesek maradtak. Aztán lehet, hogy szólt neki valaki, hogy Alex, ne ijeszgesd már egész Európa TV-t néző gyerekeit, mert ez nem tesz jót a nézettségnek, úgyhogy a döntőn Alex egy kicsit emberibb módon gesztikulált. De ettől a dala még nem lett jobb.
Sajnos, ahogy elnéztem a döntő mezőnyét, szegény Ádok Zoli nem fért volna be, lehet hogy nem kellett volna annyit ugrálnia, ott voltak a táncos lányok, akik esetleg elterelhették volna a fiyelmet a dal és az éneklés hiányosságairól. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Zoli annyira rossz volt, csak azt, hogy a kevesebb talán több lett volna. Amit még éreztem, az az, hogy nem töltötték be eléggé a színpadot a táncosok. A többi ország táncosai hiába voltak ugyanannyian, valahogy elfeledtették a nézővel, hogy milyen nagy is az a színpad.
Úgy látszik, az most már tendencia, hogy különböző intim testrészek felvillantása kompenzálja a művészi hiányosságokat. Elég példának a török és az ukrán versenyzőt hozni. A dalaikban nem volt semmi kunszt, viszont jó alaposan levetkőztek a lányok, és hihetetlen intenzíven tekergették a csípőiket és Európa izgatottan nyomta rájuk a szavazatokat, pedig ezért senki sem várhat semmiféle hálát, vagyis a szavazatért cserébe nem hiszem hogy sokan közelebbről is megpillanthatják majd azokat a bizonyos intim testrészeket.
Az is fájdalmas volt, ahogy a török fiú rázta magát. Nem énekelt, csupán keltette az illúziót, és ugrott nagyokat, mégis nagy fölénnyel előzte azokat is, akik itt-ott Hangot is adtak ki magukból.
A brit lány Andrew Lloyd Webberrel operált, és bár egyszer szájonvágta magát a mikrofonnal, mégis 5. lett.
A finnek nagyon beégtek a stílusváltással, eddig ugyanis mindig rock-ot vittek a fesztiválra, most viszont a ducducra esett a választás Finnországban, utolsók is lettek.
Akik nekem tetszettek (Litvánia, Málta, Észtország, Moldova), Észtország kivételével nem végeztek túl elöl, de azért hogy megmutassam, mi a frankó, felteszem a három első helyezettemet, de nemcsak az ideit, hanem a tavalyit is. Amivel egyébként szerintem jobb volt a Eurovision 2008, az az, hogy rengeteg igazán egyedi produkció volt a mezőnyben. Zsuzsikának Ciprus és Litvánia tetszett nagyon, sajnos Ciprus nem jutott a döntőbe, pedig úgy legalább lett volna valami eredetiség a döntő estéjén a felvezető műsoron kívül.
Tehát Eurovision 2009, Moscow, ithehun.blogspot.com rangsor: 1. helyezett: Litvánia
Nemrég hallottam sok-sok idő elteltével először ezt a számot, ami kiegészülve a látványelemekkel egészen különleges hatással volt rám. A kivételes hang mellett a fekete arisztokrata (Earl hercege) a 60-as évekből mint olyan, vágta ki nálam (persze pozitív értelemben) a biztosítékot, amihez még hozzájárul a laza színpadi mozgás és annak főleg a keresztvetésre hajazó eleme, és máris kirázza a hallgatót a hideg! Pedig ez az egész olyan természetes és egyszerű!
Továbbra is nagy a hajtás. Érdemi bejegyzéssel így most sem szolgálhatok. Egy újabb tárgyból, a brit kultúrából írtam meg ma az utolsó zh-t, holnapután pedig következik az amerikai kultúra. Minden sorstársnak és érettségizőnek kívánok kitartást és sok sikert. Nem sokára vége a dolgos hétköznapoknak, ami természetesen a blog tartalmában is érezhető lesz.
Addig is tessék hallgatni egy kis zenét, ami nem tartalmaz megterhelő, elgondolkodtató, illetve borongós szekvenciákat, nem terheli meg a felfogóképességet, és akár még hangulatjavító hatással is lehet a kötelességek súlya alatt görnyedező, az alagút végét még csak távolról, apró pontként észlelő, nem láblógató ifjú értelmiségiek számára:D! Íme:
