Egy szívet melengető vers Zelk Zoltántól. Akinek vannak élményei nagy gyerekkori, vagy akár idősebbkori focizásokról egy kis falu göröngyös pályáján, biztosan élvezni fogja az elkövetkező perceket. Persze remélem azoknak is tetszik majd, akik nem éltek át hasonlót. A lényeg, hogy tessék elmélyedni, és ízlelgetni a sorokat:).
Zelk Zoltán: Egy falusi futballpályán
A gesztenyelombok mögé bújt
kis futballpályán, délelőtt,
iskolásgyerekek rugdalják
A labdát, a kapu előtt.
Engedjetek, hadd rúgjak én is
egy tizenegyest legalább…
hadd panaszlom jó büszkeséggel:
eltaláltam a kapufát…
Pedig de szépen szállt a labda…
s vele boldog tekintetem –
ó, hányszor múlt egy kapufán, egy
arasznyin csak, a győzelem…
De vesztesen, úgy is szép volt
a vasárnapi alkonyat
szárnyai alatt összebújni –
Ferit, Sanyit, a társakat
tudni köröttem. S tudni azt, hogy
ha győzelem, ha vereség
a mi szívünkben csak a hűség
hajtja új ágát, levelét.
Mi el nem hagyjuk csapatunkat,
vagyunk az öreg drukkerek –
új tavaszt, vasárnapot várva
virrasztja szívünk a telet.
Roppan a hó a Hegyi úton.
A fák, a lég s fönn, az egek
mind – mind üvegből. Este van már.
Jönnek az inasgyerekek.
Jönnek boltból, műhelyből, gyárból
vár rájuk, mi sosem elég,
anyai szó, fecsegő kályha,
gőzölgő krumplifőzelék.
De ráfagy a zsír a kanálra,
mert oly nagyon kell a beszéd,
az őszi vasárnapok íze:
Hogy is volt az a vereség…?
Hogy csalt a bíró…S balszerencse…
S ha az a kapufa bemegy… -
De lesz tavasz még, lesz vasárnap
s a világ is beleremeg,
nemcsak a háló… Benn a labda!
Napként ragyog majd az a gól!
Ragyog szemünk! És a ruhánkon
az olaj és a téglapor!
Ó, futball, futball! Negyven éve
kisérsz, bármerre is megyek,
te sem hagysz öregedni engem,
lelkemben fülel a gyerek.
Fülel. Fölugrik. Az egekre
dobja sipkáját. Gólt kiált.
Mert oly szomju a győzelemre –
mert van miért fizess, világ!
Mert lehet Orth, vagy kis Takács,
vagy Puskás a neve – egyremegy:
őt látom a szatmári pályán,
ő tör kapura, Pomacsek,
a győztes gólt mindig ő rúgja!
Egem, földem: kamaszkorom –
Ma faluszéli fák tövében,
holnap városi grundokon
rúgom a labdát a gyerekekkel,
kik nem a szürkülő hajat:
szivünket látják, a halálig
izzó, pirosló parazsat.
S amikor ama végső sípszóra
a pályáról majd lemegyek,
ha csapzottan is, ha lihegve,
de mégis, mint a győztesek!
