A hír címet viselő egyik régi bejegyzésre érkezett érdekes kommentek olyannyira megmozgatták az egyetem által sikeresen letompított fantáziámat, hogy nem állom meg, újra bejegyzést kell írnom a témában.
Az alaphelyzet ugye az, hogy egy Laliberté nevű világhírű bohóc fellövette magát az űrbe, hogy ott egy kétórás műsorral felhívja a figyelmet arra, hogy a Földön a vízkészlet mennyire szennyeződik, és hogy ez bizony mennyire nem jó dolog. Ezzel szerintem enélkül is tisztában van mindenki, de a Laliberté által az űrutazásért kifizetett pénz valószínű, hogy nagyszabású űrkutatási fejlesztések támogatására is fordítható.
Én viszont, mint akadéskodó, elégedetlenkedő 
blogger, nem tudtam belenyugodni a feltételezésbe, hogy mindaz, amit a nagy-nagy bohóc csinál az valójában kóser. Abban biztos vagyok, hogy űrműsorral senkit nem lehet meggyőzni semmiről. Az űrműsorból befolyó összeget lehet nemes célra fordítani, az kétségtelen, de akkor mi szükség van a show-ra, ha úgyis inkább a pénz számít? Ebből az következik, hogy az űrbohóckodás nem más, mint felesleges önreklám (Laliberté a világhírű Cirque du Soleil alapító igazgatója). Ha valaki jótékonykodni akar, az az etikus, ha nem mutogatja a nagyszerűségét, és nem veri a mellét az egész világ szeme láttára, hogy ő mekkora jófej. “…(N)e tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed” (Mt, 6:3), ugye. Lehet direkt módon úgy segíteni, hogy közben a kifizetett összegből a NASA nem vonja le az űrutazáshoz nélkülözhetetlen költségeket (üzemanyag, ilyen-olyan felszerelések, stb.)
Az űrkutatást, és a tudományt úgy általában is elég visszás terepnek érzem, és meg is mondom, hogy miért, de előtte szükségszerűnek tartom megjegyezni, hogy valójában rengeteget köszönhetünk a tudomány fejlődésének. Mégis ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a tudomány folyamatosan egy új Bábel-tornyának az építésén munkálkodik, azon, hogy az ember legyen a középpontja és az ura a környezetének, és ennek elérése érdekében mindenféle eszközt képes bevetni. Holott egyértelmű, hogy az ember nem ura a környezetének, és hitem szerint nem is lehet az soha. 
Amennyiben a tudományos kutatások nem öncélúak, tehát égető, és valós problémák megoldására fókuszálnak, akkor nem tehetek mást, mint örömmel üdvözlöm a tudomány erőfeszítéseit. Ellenkező esetben viszont abszolút elítélem azokat.
Az igaz, hogy bármilyen kutatásokat is végeznek tudósok, annak lehetnek nagyon pozitív melléktermékei is. Viszont érdemes megnézi az áldozat és a haszon között feszülő különbséget. Amennyiben a valódi haszon eltörpül a beáldozott milliárdok mellett, nem tudom, hogy nem kellett volna -e inkább az adott összeget közvetlenül, valóságosan fennálló problémák megoldására fordítani.
Lehet, hogy legenda, de nagyszerű a példa, amely a hidegháborús időkből származik.
A toll, ami száz év alatt sem biztos, hogy kifogy, és víz alatt is lehet vele írni... de mire... és minek?
A NASA rengeteg pénzt és erőfeszítést fektetett egy olyan toll kifejlesztésébe, amellyel a súlytalanság állapotában is képesek írni az asztronauták. A szovjetek pedig vittek magukkal egy köteg ceruzát, ami ha a drágábbik fajtából való is, ma sem haladja meg a darabonkénti 300 Ft-os árat. Milliárdokat dobtak ki az amerikaiak az ablakon tök lazán, és hát valljuk be, ennek a pénznek juthatott volna nemesebb sors, hasznosabb végcél is.
A világűr egyébként is átláthatatlan hatalmi harcok színtere. Ki jut el előbb a Holdra, ki fedez fel előbb valami nagyszerű, világrengető jelenséget, ki képes pontosabban megfigyelni az űrből, a legmodernebb technikák segítségével, hogy az aktuális háborús ellenségnek hol van a gyenge pontja, amit aztán jól szét lehet lövöldözni. Ez mind a presztízsről és az uralkodási mániáról, és egyben a félelemről, az üldözési mániáról szól.
Természetesen hangsúlyozom, hogy a tudomány nagyszerű “találmány”, és kétségtelenül szükség van rá. Ezen belül értek minden egyes tudományágat. Viszont onnantól kezdve, hogy öncélúvá válik, elbillenti a fókuszt az egymás megsegítéséről, és inkább az emberek befolyásolását, illetve mások nagyzási hóbortjait kezdi hangsúlyos tényezőként tekinteni a kutatások során, akkor nemhogy építő erejű lesz, hanem határozottan destruktív. Ez az én személyes véleményem, nem gondolom azt, hogy az a helyes, ha mindenki egyetért velem, de meg vagyok győződve arról, hogy az ember csak és kizárólag akkor teszi jól a dolgát, ha azzal – ha nem is 100%-ban de – használ embertársainak, és a maradék százalékok sem a másoknak való ártásnak, az önfényezésnek, vagy a kimondhatatlanul visszataszító nagyzási mániának a kifejezőivé válnak.
