“Apró reménysugár…”

A héten röppent el egy kismadár, mely szerint a labdarúgás hazájában, Angliában, a nemzeti válogatott csapatkapitánya, bizonyos John Terry házasságtörést követett el. Én egy ilyen hír hallatán általában fintorgok egy nagyot, de nincsenek olyan illúzióim, hogy ennek esetleges következményei is lehetnének akár.

Ám meglepetten húztam fel a szemöldököm (hogy mimikai titokzatosságaimról további fátylakat lebbentsek fel), mikor hivatalos forrás erősítette meg, hogy az üggyel az Angol Labdarúgó Szövetség (FA) foglalkozik, és szankciókat fontolgat, amelyek közül a legvalószínűbbenk az tűnt, hogy elveszik a játékostól a csapatkapitányi karszalagot.

És én ennek bevallom, örültem. Az ugyanis, hogy egy világszerte elismert pozícióban lévő embert megítélnek egy ilyen cselekedet miatt, mindenképpen azt az üzenetet sugallja a nagyvilág felé, hogy a házasságtörés egyáltalán nem etikus, tisztességes, normális dolog. Nekünk, a köz embereinek persze nem kell még rúgni a focistán hatot, nem kell úgy nézni rá az utcán, mint egy száraz tehénlepényre, a hibáit nem nekünk tisztünk megítélni, de az mindenképpen dícséretes, hogy egy komoly gesztussal – azok akiknek jogukban áll – azt kommunikálják, hogy ezentúl azt az évszázados múltra visszatekintő tisztséget, amelyet a világon mindenhol nagy értéknek, és büszkeségre okot adónak tartanak a futballszeretők, ill. szakértők, nem lehet akárkinek felajánlani.

Az sem kizárt természetesen, hogy egyáltalán nem büntetik meg, ill. nem látványos módon ítélik el Terry-t a tette miatt, és ez nem is feltétlenül akkora baj. A lényeg az, hogy az üzenet eljutott a szurkolókhoz, legyenek azok férfiak, vagy nők, és ez bizakodásra adhat okot.

És abban a világban, ahol egyre inkább terjed a liberális mocsok, ahol mindenkit békén kell hagyni, hadd élje az életét úgy ahogy akarja (esetünkben abnormális módon), és ahol lassan már azért ítélnek el, mert nem iszod le magad hétvégenként, és nem szórod a magot mindig különböző franciaágyakon hétvégente amerre csak jársz, én igenis örülök az ilyen döntéseknek.

Hajrá Anglia!

Kérlek, szavazzatok egy rövidet :) ! Katt ide!

Keresztyén izmok?

Hallom ám, hogy vannak egyesek, akik elítélik a testépítőket. Hmmm, hmmm… Azt is hallom,hogy vannak egyesek, akik elítélik azokat, akik minden nap tesznek valamit a fittségük érdekében. Ajjajjaaaaj… Na de leginkább azt hallom, és bevallom, felettébb sérti a fülemet, hogy azok a bizonyos egyesek azért ítélik el el ezeket a szegény sportolókat, merthogy a “test nem számít, hiszen az bűnös, undorító porhüvely, ami csak büntetést érdemel.”

Na, én ettől az érveléstől azért eléggé ki szoktam akadni. Hogy miért? Legelőször is, a lélekre hivatkozóknak kellene a legjobban tudniuk, hogy a test a lélek temploma, ami rengeteget elmond tulajdonosának személyiségéről, így pedig a keresztyén ember testalkata is kritika tárgya lehet a külvilág szemében. Bár furán hangzik, de így van. Nem kell persze mindenkinek szuperizmosnak lenni, és catwalk-késznek, de ha egy 170 centi magas, 120 kilós keresztyént látok bigmeket falni a Mekiben, azért erősen elgondolkozok, hogy mi merre hány méter.

Ráadásul az ember azért is felelős az egészségéért, mert az is Istentől kapott, és mint ilyen, nagyon értékes ajándék. Ha valaki esztelenül pusztítja magát, ezt a hatalmas ajándékot utasítja el, aztán pedig minden bizonnyal panaszkodik ezerrel. (A láncdohányos püspökről pedig inkább nem írok semmit.)

Természetesen nem szabad a testünket, és az azzal való foglalkozást a sokkal fontosabb lelki életünk elé helyezni, de mindennek meg kell adni az azt megillető figyelmet.

Ez alapján fogok én is így a karácsonyi és szilveszteri dagadás után, jobb belátásra térve, egy kicsit elkezdeni mozogni. Persze mindenekelőtt megvárom míg meggyógyul a karom, aztán pedig szépen fokozatosan elindulok az egészséges életmód göröngyös, de mindenféleképp szép útján.

Itt ajánlom még mindenkinek figyelmébe Infaustus írását, amely szerintem erősen témába vág. Katt!

U.I.: Zsuzsa bejegyzése a témával kapcsolatban mindenképpen idekívánkozik:

Ó, de mennyire egyetértek! Annyit tennék még hozzá az érveidhez, hogy az is benne van a Bibliában, hogy a mértékletesség nagyon fontos. Aki nem tudja magát a zabálásban megtartóztatni, annak valami nincs rendben a lelkével. Na jó, ez nem biztos, hogy így van benne a Bibliában :-) , de tény, hogy sokan az evést-ivást pótcselekvésként végzik, mert nem képesek szembenézni a gondjaikkal, azzal, hogy mi van a lelkük mélyén, és könnyebb nekik egy hordónyi édességbe beletemetkezni, mint magukba nézni.
A másik, szintén keresztény oldalról is támogatható elv az egészségre való törekvés mellett, hogy nemcsak magunk miatt fontos, hogy távol tartsuk a betegséget, hanem azért is, mert a ránk bízott embereknek szükségük van arra, hogy mellettük legyünk. Nem mindegy pl. hogy egy szülő 50-60 évesen megy el, vagy 90 évesen. Vagy egyszerűen nem mindegy, hogy kell-e valakit folyton orvoshoz kísérgetni olyan betegségek miatt, amik megelőzhetők lettek volna, pl. a cukorbetegség egy fajtája, a túlsúly okozta ízületi problémák, a cukor miatt romló fogak :-) Nem minden rajtunk múlik, tudom, de ez nem ok arra, hogy meg se próbáljuk!

Magyar Posta vs. Ithehun, avagy Gera Zoli, a varázsboríték, és a majom története

Még tavaly, december végén úgy határoztam (jóelőre megfontolt szándékból), hogy hazánk egyik legjobb focistájától, akit mellesleg emberként is nagyra tartok (Gera Zoltánról van szó:)) kérek egy aláírt, névre szóló képet, egyrészt mert szeretném, másrészt pedig, hogy legyen majd mit mutogatni a gyerekeknek és/vagy unokáknak, attól függően, hogy fogja -e majd érdekelni őket a papa, ill. nagypapa bolondos gyűjtőszenvedélye.

Nyomozásba kezdtem tehát, hogy milyen címre kell elküldeni a levelet (ez az internet segítségével pillanatok alatt kiderült), és hogy a válaszboríték mellékelése mégis milyen módon történik abban az esetben, ha a levél címzettje történetesen Angliába szakadt hazánkfia. Felhívtam hát a Magyar Posta pesti központját, ahol elmondták, ha vásárolok egy válaszdíj szelvényt 420 Ft-ért, akkor meg van oldva  a probléma, várhatom a levelemet Angliából békésen hátradőlve, koktélokat kortyolgatva, ha éppen úri kedvem úgy tartja. Én persze, mert biztosra akartam menni, megkérdeztem egy debreceni postán is, hogy helyes-e az információ, aminek a birtokába jutottam, és ők legnagyobb megelégedésemre azt mondták igen, de válaszdíj szelvény a városban csak két postán kapható, úgyhogy javasolták, hogy látogassak el valamelyikbe, és én úgy éreztem, valóban ez a leghelyesebb dolog, amit tehetek az adott körülmények között.

Felkerekedtünk tehát Zsuzsikával, és elmentünk az egyes számú postára, ahol kaptam sorszámot, pár perc múlva pedig már ott is álltam a pult előtt levéllel a kezemben, és kértem a jól megérdemelt válaszdíj szelvényemet. Sajnos a hölgy nem tudta miről beszélek, és elkezdett lengetni nekem egy borítékot, amiben úgy adhatom fel külföldre a leveleimet, hogy nem kell rá külön bélyeget vennem. Mondtam, hogy én ennek rendkívüli módon örülök, de nekem elsősorban inkább a szelvényre lenne szükségem. Így hát Etelka, az én ügyfélszolgáltatóm megkérdezte a kolleganőjét, aki először értetlenül nézett rám, aztán elmondta, nem hiszi, hogy nekik van ilyenjük, de azért megkérdezi egy kedves másik kolleganőjét, Bözsikét. Bözsike, aki éppen két pulttal odébb intézett ügyet elárulta neki, hogy létezik a dolog, amiről beszélek, de csak a postaboltban lehet hozzájutni. Így hát elballagtam a postaboltba, ahol megint csak el kellett magyaráznom, hogy mi szél hozott engem. A szelvény végül meglett, viszont a postaboltos hölgy nem tudta, hogy az megfelel -e a céljaimnak, így felhívta Julikát, aki biztosította róla, hogy igen, abszolút megfelel. Itt már csak annyit kérdeztem, hogy hogyan kell a szelvényt használni, de erre a postaboltos hölgy csak annyit tudott mondani, kérdezzem meg a Julikát az információnál. Ott nem állt senki, szám sem volt írva a pult felé, ebből arra következtettem, hogy oda nem kell sorszám, de azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a biztonsági őrtől (értitek, hahaha:)), aki gúnyos mosollyal válaszolt “természetesen igennel”, amit én már legalább fél sikerként könyveltem el.

Újabb sorszámhúzás következett tehát, egy pár perc múlva pedig már ott is ült előttem Julika teljes valójában. Kérdésemre választ ő sem tudott adni, megkérdezte hát kedves kolleganőjét, aki bár azt tudta, hogy bele kell tenni a borítékba, de abban már nem volt biztos, hogy le is kell -e pecsételni. No, abban maradtunk, hogy nem kell itt pecsételgetni össze-vissza, adjam csak fel a levelemet úgy, ahogy van, aztán csókolom.

No, itt már érzékeltem, hogy ez a válaszdíj szelvény nálunk nem olyan mint a No Thanks CD, hogy veszi mindenki:), így levelemhez utóiratban csatoltam egy a válaszdíj szelvényre vonatkozó használati utasítást, hátha a mi Zolinknak is gondot okoz majd a “kezelése”. Ezután újból sorszámhúzás, irány a levélfeladás. Ott elkezdték nézegetni a szelvényemet, megkukkantották UV fény alatt is, és mivel emódon láthatóvá vált rajta egy pár csini földgömb, a kedves Zsóka odahívta a kolleganőit, “hogy nézzék már meg, milyen szép, van rajta földgömb”. Becsületére legyen mondva azért, hogy megmutatta nekem is. Csak zárójelben írom le, engem végig “az ügyfél” -ként emlegettek, eszembe is jutott, hogy vajon a fejükben ez nagy a-val jelenik -e meg, de aztán nem filozofálgattam tovább, mert akció volt, figyelnem kellett.

Kaptam egy varázsborítékot (tudjátok, amire nem kell bélyeg:), amibe természetesen nem úgy fért bele a levelem, ahogy én hajtottam, így otromba módon hajtani kellett rajta még egyet, ennek eredményeképpen, hogy ha még egy kicsit origamizok, szerintem simán kijött volna  belőle a főtéri Kossuth szobor.

Na már csak a címzés volt hátra, de a Fulham FC levelezési címe olyan lehetetlen, ősi kelta eredetű szavakat tartalmaz, hogy mire leírtam, úgy megizzadtam, mintha a Kanári szigeteken 40 fokos melegben kergettem volna egy majmot, aki ellopta a Mojitómat. Ezután, mivel felelőtlen módon beleegyeztem, hogy levelem ajánlva jusson el a ködös Albionba, újból le kellett írnom az ősi kelta címet, ami nem csalt önfeledt mosolyt az arcomra, bevallom.

Most így, hogy túl vagyok a megpróbáltatásokon, már csak azt nem értem, miért nem mehettem én egyenesen Bözsikéhez. Megkíméltem volna magamat is, és a tényleg nagyon kedves postai alkalmazott hölgyeket is egy sor felesleges izgalomtól.

Magyar sikerek külföldön

20090707kovacspet3

“Utoljára az 1997-98-as idényben fordult elő, hogy magyar labdarúgó 16 gólig jusson külföldi bajnokságban. Sallói István akkori rekordját állította be idén Kovács Péter, aki nemcsak október gólkirálya lett, de Norvégiában is a második legeredményesebb játékosként zárt.
Újabb topligában mutatkozott be magyar futballista a szezon során: Koman Vladimir végre pályára léphetett a Serie A-ban. A norvég Odd Grenland támadója, Kovács Péter októberben négyszer is eredményes volt: a Lyn Oslo elleni duplája mellett bevette a Molde és a Bodö/Glimt kapuját is. Kovács így 16 találattal fejezte be a Tippeligaen 2009-es idényét, amivel második lett a legeredményesebb játékosok listáján, egy góllal lemaradva a svéd Rade Prica mögött. Kováccsal holtversenyben lett második még a Molde szenegáli légiósa, Mame Biram Diouf, aki nyár óta hivatalosan a Manchester United játékosa, hiszen a norvég bajnokságban nyújtott teljesítménye alapján a 21 esztendős csatárt megvették a Vörös Ördögök. Kovács ráadásul olyan bravúrt hajtott végre, ami több mint tíz éve nem sikerült magyar futballistának: utoljára ugyanis az 1997-98-as idényben szerzett honfitársunk külföldi élvonalban ilyen sok gólt. Akkor Sallói István jutott 16 gólig a Beitar Jerusalem színeiben. Ami a többi skandináv országot illeti, a finneknél az előző hónapban kifejezetten eredményesen futballozó Gruborovics Tamásnak októberben nem sikerült betalálnia, de így is ő volt a Veikkausliiga legjobb magyarja. A középpályás az idény során csak egy mérkőzést hagyott ki, és nyolc góljával a negyedik helyen végzett IFK Mariehamn erőssége volt.”
(forrás: origo.hu)

Magyar világcsúcs

“Világcsúccsal, 2:06.01-es idővel győzött Verrasztó Evelyn a moszkvai rövid pályás világkupa-viadalon. A magyar versenyző fölényesen nyert, közel három másodperccel előzte meg az amerikai Whitney Myerst, több mint hárommal a brazil Joanna Maranhao-Melót, hatalmasat javítva eddigi egyéni rekordján (2:07.93). Sikerével Verrasztó Evelyn Cseh László mellett a második „hivatalban levő” világcsúcstartója a magyar úszósportnak. A magyar klasszis Kirsty Coventry 2008-ban, Manchesterben úszott 2:06.13-as világrekordját adta át a múltnak.”
(forrás:nso.hu)

Több mint 100 év egy őrületes 5 percbe sűrítve

Ezt a videót főleg azoknak ajánlom, akik nem szeretik a focit. Azoknak akik szeretik pedig egyszerűen kötelező megnézni:)!

No de mi a jó a hokiban?

Mikor tavaly az A csoportos világbajnokságra kijutott a Magyar Jégkorong Válogatott, elhatároztam, hogy kiokosítom magam magam a sportból, amelyről addig csupán annyit tudtam, hogy a játékosok gyakran az eszüket vesztve gyepálják egymást a pályán. Nos, a VB után arra a felismerésre jutottam, hogy bizony ezek a hokisok akad, hogy játszanak is, sőt. Megkockáztatom, hogy az összes csapatjátékot űző sportoló közül mind szellemileg, mind pedig fizikailag nekik van a legnehezebb dolguk. A jégen való (és egy adott meccs során meglehetősen gyakran előforduló)hirtelen fékezés egy sprint után hihetetlenül igénybe veszi az embert, ráadásul egy hokijátékosnak szinte folyamatosan mozgásban kell lennie, mivel a pálya kicsi, és a pakk olyan sebességgel száguld, hogy egyik pillanatról a másikra képes átcsusszanni a pálya egyik végéből a másikba. Sokszor úgy “szaladgálnak” ide-oda a játékosok, mint a mérgezett egerek, és ha ehhez hozzászámítjuk még azt is, hogy hihetetlen reflexekkel kell a pakk mozgását koordinálniuk, akkor igazán elcsodálkozhatunk, vajon miért nincs olyan hokicsapat, amit úgy hívnának példának okáért hogy Chicago Inexhaustible Poisoned Mice.

A verekedések, amelyek miatt egyébként sokan nem szererik a sportot, nem feltétlenül velejárójuk a hokimeccseknek, inkább arról van szó, hogy a sport kultúrájába már szinte véglegesen betokosodott műbalhékat a közönség úgy megszokta, hogy a hoki ezek nélkül már nem is lenne olyan jó üzlet a tulajdonosoknak. Persze a szövetség, az NHL próbál szankciókat bevezetni a problémás játékosokkal szemben, de ez a folyamat nyilvánvalóan csak hosszú távon lehet eredményekkel kecsegtető. A témával kapcsolatban egyébként a tavalyi rájátszást elveszítő Detroit Red Wings egyik játékosa azt nyilatkozta, hogy az ő csapatukban egyáltalán nincsenek olyan játékosok, akik hajtanának a verekedésre, és a balhés-NHL sztereotípiát megcáfolandó, a Toronto Maple Leafs legutóbbi ellenfelének egyik csapattagja is úgy reagált a torontóiak agresszív stílusára, hogy jó lenne, ha a kanadai fiúk egy kicsit a hokira is koncentrálnának, megerősítve ezzel, hogy bár a jégkorong komoly fizikai sport, és elkerülhetetlen benne a keménykedés, a balhék egyáltalán nem szerves elemei a játéknak. Természetesen nem csodálkozhatunk azon, ha néha napján összeakaszkodik egy-két játékos a pályán, tekintve, hogy az a nyomás, amely a játék gyorsaságának következtében a játékosok vállára nehezedik, nem kifejezetten kíméli a résztvevők idegrendszerét.

Szóval akármennyire is nem honos kis hazánkban a jégkorong, nem gondolhatjuk azt, hogy nem egy komoly, és elismerésre méltó sportról van szó. Aki nem jártas a hoki világában, annak egy kis ízelítő a sport legjavából:

A gól igazán csak az ismétlés során látható, és élvezhető, na de akkor nagyon!

Újságczikk a footballról 1900-ból

regi_idok_focija

A nehéz téma után tehát egy kis mosolyfakasztó szösszenet 1900-ból, a Vasárnapi Újság hasábjairól:

“A játék eszköze egy levegővel töltött labda, mely akkora, mint egy hevesi dinnye. Ehhez nem szabad kézzel nyúlni, csak lábbal.

A játék célja pedig az, hogy ezt a nagy, erős, de könnyű labdát berúgják az ellenség “várának” kapuján. A játszók két csapatban állnak föl. Hogy mindenik könnyen megkülönböztethető legyen, a csapatok más-más színű zubbonyt viselnek. Kimérik a játszóhelyet, mint a magyar métában.

Egyik részén az egyik fél, a másikon a túlsó fél. Két kapu van, jó széles. A kapuhoz odaillesztenek egy hálót, amitől a kapu olyan, mintha lugasnak készítették volna. Ha a labda a kapunak sem fölötte, sem mellette el nem röpül, hanem berúgják egyenesen a hálóba, az győzelem. Angolul úgy hívják goal, így hívják nálunk is, de mondják már helyette széltében ezt is: belőttük. Aki meghatározott idő alatt több goalt csinál, azaz többször berúgja a labdát az ellenség kapujába, az a győztes.

Nagy gyakorlottság, nagy ügyesség kell ehhez. Hogy a labda milyen irányba repüljön, tudni kell a rúgás módját. Ehhez is érteni kell, hogy az ellenség miképp alkalmazkodjék, milyen fortélyokat használjon, miképp akadályozza, hogy a másiknak elég helye legyen a jó rúgásra.”

ball%20and%20boot

A magyar-portugál közben és után

42-1633580431705

Tegnap sikerült a portugálok ellen is vereséggel zárni a napot, méghozzá úgy, hogy valamirevaló helyzetünk sem volt.

A nap beszólása viszont a meccs alatt született, a szituáció a következő:

Zsuzsa és Attila egymás mellett, békésen nézik a mérkőzést. Épp megállt egy támadás, mert csak lesen lévő magyar játékos volt elől. Zsuzsika szól:

- Azért állt meg a magyar, mert  ha továbbmegy, les lett volna.

Mire Attika:

- Vow, Zsuzsika, na látod erre szokás azt mondani, hogy olvasod a játékot.

- Ja, annyira olvasom, hogy már majdnem én is írom:)! – hangzott a válasz, és én dobtam egy hátast a poéntól. Szóval bár a meccs nem volt nagyon élvezhető, én mégis kitűnően szórakoztam, mert nagyon jó volt a társaság!

 

P.S.: érdekes meccs utáni nyilatkozatok:

„Meglepett a magyar válogatott játéka, mert egygólos hátrányban is olykor tizenegy emberrel védekezett a hazai csapat. Úgy tűnt, mintha megelégednének az egy–nullás vereséggel” –  Carlos Queiroz, a portugál válogatott edzője

„A motivációval nem volt gond, hiszen a játékosok jól reagáltak a szombati, Svédország elleni meccs után, volt tartása az együttesnek. Azonban taktikailag és technikailag is sokkal több kell ahhoz, hogy egy olyan masszív csapattal, mint amilyen a portugál, fel tudjuk venni a versenyt” – Erwin Koeman, a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

(a taktikát a szövetségi kapitány határozza meg, a technikát pedig gyerekkorukban sajátítják el a labdarúgók. Ráadásul vannak olyan válogatottak is, akik a technika helyett az erőfutballt részesítik előnyben, és sokkal eredményesebbek mint mi, lásd: Németország, bár ott a merítés is nagyobb, ezt el kell ismerni)

“Azok alapján, hogy hány pontja van a magyar csapatnak, többet vártunk tőle” – Deco, a portugál válogatott játékosa.

Ciki!

Budapest


Petsen szuper volt. Reggel az 5:35-ös vonattal indultunk, ott voltunk 8 után pár perccel, és a napot a Burger Kingben kezdtük (mert a nap addig még egyikünk számra sem kezdődött el igazán a nagyon-nagyon-koránkelés következtében).

Reggeli után aztán átmetróztunk a Fradi Múzeumhoz, ami egyszerűen fergeteges volt. Zsuzsának is tetszett. Volt ott minden. Nyilasi Tibor ezüstcipője, Albert Flórián utolsó meccsén viselt cipője, serlegek, érmek, zászlók, mezek, stadionmakettek, festmények, ősrégi dokumentumok, szóval minden, amitől egy focirajongó alól kicsúszik a talaj, és dob egy orbitális hátast. Ráadásul egy 70 év körüli bácsi idegenvezetett minket végig, aki szinte mindenkit személyesen ismert, aki a Fradi történetében jelentős személyiség volt. Olyan sztorikat mondott, hogy csak néztünk. Majdnem minden mondatát úgy kezdte, hogy mondott egy olyat, mint pl “Amikor feljött hozzám beszélgetni… meg Amikor leugrottam a srácokhoz” és folytatta egy olyan nagyágyú nevével, hogy csak lestem. Aztán levitt minket a Springer szoborhoz, majd összefutottunk Bobby Davisonnal, meg egy pár légióssal, akiktől autogrammot is sikerült szereznem. Szóval őrület volt, na:)

Utána jött Pavel, a “kettlebell mester”:). A Rákóczi úton, a Fókusz könyvesboltban tartott dedikálást, és egyben bemutatta A meztelen harcos című legújabb könyvét is. No nem valami olcsó pornográf szemétről van szó, hanem egy nagyon fejlett erőfejlesztő technikáról, amit maga a szerző fejlesztett tökélyre. Ez egy olyan edzésrendszer, amely segítségével az ember komoly fizikai erőre tehet szert rövid idő alatt csupán a saját testsúlyának felhasználásával, tehát gépek és súlyzó nélkül. Aki kíváncsi rá, vegye meg. Érdemes.

No de hogy maga az alkalom az egy szociológiai esettanulmány is volt, az tuti. Kezdődött azzal, hogy mikor már ott voltunk a helyszínen, bejött egy csávó, aki teljesen úgy nézett ki, és még úgy is volt öltözve, mint Pavel. Aztán bejött a következő, az is úgy nézett ki, és már azt hittük, ezekben a körökben muszáj úgy kinézni mint a “mester”. Aztán bejött egy hosszúhajú, jólöltözött nő is, mire mi fellélegeztünk.

Végül megérkezett Pavel (az igazi:), mondott egy pár szót, és jelentkezőket kért, hogy demonstrálja módszere sikerességét. Az áldozattól először megkérdezte, hogy mit sportol, és ahhoz igazította a gyakorlatokat, amiket el kellett végeznie. Pl. A karatésok rugdosták egymást, az erőemelő egykezes fekvőtámaszt csinált, volt, aki pedig invertált evezésekkel vette ki részét a “reklámból”. Pavel a könyvéből idézett tanácsokkal látta el az áldozatokat, akik a tanácsot megfogadva sokkal nagyobb erő kifejtésére voltak képesek csupán egy pár perc elteltével. Ott voltam, láttam. Ezek után dedikált és fotózkodott, nekünk és velünk is.

Őrült jó napunk volt tehát, mindenkinek ajánlom mind a Fradi Múzeumot (még ingyenes), mind Pavel A meztelen harcosát (még nem ingyenes, de akkor is:).

Képek a napról nemsokára felkerülnek a blogra, de most elutazom egy pár napra, úgyhogy dászvidánnyá:).

« Régebbi bejegyzések

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.