Ami Azt Illeti…

A Duna TV az utolsó mentsvára médiumként a magyar labdarúgásnak a sportcsatornákon kívül, hiszen hétről hétre megbízhatóan közvetíti az NB1 pénteki mérkőzéseit minden szempontból profi módon. Sokszor ez a profizmus főleg abban nyilvánul meg, hogy a gyakran élvezhetetlen játékot is próbálják kritikusan, de mégis kedvvel továbbítani a tévénézőknek, de valljuk be, ez a feladat egyáltalán nem nevezhető hálásnak.
Pedig nem így indult. Az elmúlt hetekben kifejezetten hajtós, jó meccseket láthattunk a csatorna műsorán, április első péntekén azonban jól „beleválasztottak”. A Budapest Honvéd fogadta a Győri ETO együttesét, ezt a meccset volt szerencsém (vagy szerencsétlenségem) végigszenvedni a TV előtt, mindig abban reménykedve, hogy a csapatok egyszer csak szárnyra kapnak, és egymás lábán kívül néha a labdát is elrúgják, ha lehet, egyenesen az ellenfél kapujába. Mert ez a mérkőzés nagyon durvára sikeredett. Két győri játékost is vérző fejjel kellett volna leszállítani a pályáról ápolás okán, de az egyiket nem is tudták, mert egy fejrúgás következtében egy ideig nem volt képes lábra állni. Egy Honvéd játékost szintén durvaság miatt állított ki a bíró, de neki az előző két esethez semmi köze nem volt, ami mutatja, hogy a fővárosi csapat nagy része pénteken nem futball céljából szaladt ki a pályára. Persze a győriek sem maradtak adósak, szabálytalanságaik azonban eltörpültek a honvédosokéhoz képest. Sérülést azonban nem csak egymásnak okoztak a játékosok, hanem egy győri sportoló saját magát is kipurcantotta. Nem tudhatom, hogy mennyire volt megterhelve az a bizonyos izom, ami végül is elszakadt, és hogy a játékos bemelegítése mennyire volt alapos, de az tény, egy teljesen ártalmatlan szituációban egy sprint utáni – talán túlságosan hirtelen megállás következtében – megsérült az izom. Nem értem, ez hogy történhet meg, ha a játékosok kondícióját folyamatosan ellenőrzik, és bemelegítéseit figyelik. Remélem a sérült fiatalember minél hamarabb felépül, és jobbnál jobb produkciójával kápráztatja el a közönséget a jövőben.
A színvonal egyébként olyan alacsony volt, hogy egy NB 3-as játékos is bátran beállhatott volna labdázni egy kicsit, nem veszett volna el a mezőnyben, sőt még az is lehet, hogy a mérkőzés játékosa címet is neki ajánlották volna a végén, amivel azért biztos nem villogott volna a haverok előtt, mert „hát mégiscsak NB1, és nem angol első osztály, Kispest/Győr és nem Chelsea”. Ráadásul néha inkább színházi közvetítésre hasonlítottak a látottak, semmint labdarúgó mérkőzésre, mert a tizenhatoson belül a játékosok úgy dobálták magukat, mintha a Győri Balett egy új előadását próbálnák, érdekes, hogy ez éppen a Budapest Honvéd játékosaira volt inkább jellemző.
Érthetetlen a rossz minőségű produkció, hiszen mindkét csapat költségvetése stabil, a csapatok nyugodt körülmények között készülhetnek, fizetéselmaradásnak híre sincs, elvileg magyar szinten jók a játékoskeretek, az eredmények viszont nem az előbbieket támasztják alá.
Én, mint a magyar foci eltántoríthatatlan szurkolója nagyon remélem, hogy amit láttam az csak az időjárásnak, vagy a föld negatív kisugárzásának köszönhető véletlenek egybeesése volt, és izgulhatom még magam rekedtre egy-egy NB1-es meccs láttán. Így a végén azért mindenképpen meg kell említeni, hogy a válogatottunk 3-0-ra verte Máltát, méghozzá jó játékkal, és erre azért büszkék lehetünk. Kár, hogy a keretbe csak két Magyarországon profiskodó játékos volt nevezve. Név szerint Rudolf Gergely (aki Franciaországban tanulta ki gyerekként a „szakmát”) és Köteles László, a DVTK kapusa.