Újra időutazás következik, hiszen rengeteg olyan dolog van, ami még blogom útra indítása előtt történt velem, kihagyni viszont nem szeretném. Tehát:)! Két hete, budapesti kirándulásunk során Zsuzsa és én egy véletlen folytán éppen Kovács “Koko” István étterme, a Box-utca bejárata előtt lyukadtunk ki, nem egészen tudva, hogy a város melyik pontján is lehetünk pontosan. Gondoltuk, ha már így alakult, betérünk egy Bambira, mi úgy igazi turisták módjára, nagy gurulós utazótáskával, könnyű, hosszú gyaloglásra alkalmas cipőben, kényelmes pulcsiban. A bejáratot átlépve aztán ledermedtünk. Jobbunkon kis asztal Budapest Times-szal, és egy ajtó, amely túloldalán elegáns üzletemberek majszolnak elegáns üzletembereknek való ételeket, akkor még csak valószínűsítettük, hogy elegáns üzletembereknek való áron. Mindegy, a lényeg, hogy láthatóan jól érezték magukat, bár számomra egészen idegen visszafogottsággal, és méltósággal. Balra tekintve azonban egy elegáns pub tárult a szemünk elé, ahol már valószínűleg egy a széndioxiddal dúsított alkoholos italok hatására felbuggyanó, apró akusztikai jelenséget is megbocsátottak volna a kifejezetten csinos pincér és pultos hölgyek és urak. No, de mi éhesek voltunk! A bal oldal viszont első ránézésre nem kecsegtetett semmi szilárddal (valószínűleg a mogyoró különböző mértékben sózott változatain kívül). Tanácstalanságunkat látva, még mielőtt a friss élményeket feldolgozhattuk volna, és a leesett állunk aktuális rendeltetésének megfelelően visszahelyezkedett volna, egy pincér ugrott elénk a szokásos kérdéssel, hogy segíthet -e. Mit volt mit tenni, szólásra emelkedtem:
-Ööö, bemehetünk táskával?
-Természetesen, foglaljanak helyet, majd felvesszük a rendelést! -válaszolta az úr, akiről nem tudhattuk pontosan, hogy vajon ő volt -e az hors d’oeuvre, vagy csak egy sima pincér. Bizonytalanságunkat nyilvaán az okozta, hogy elegáns volt, és udvarias, amihez nem lehetünk mi, Magyarországon turistáskodó magyarok hozzászokva.
A kérdés tehát eldőlt, enni fogunk! No, de mit? A választék nagy volt, ínycsiklandozó hangzású ételek árja növelte a választás nehézségét, amelyeket nyilván borsodi és felvidéki olasz akcentusunknak köszönhetően lehet, hogy csak mi gondoltunk annak. Végül Zsuzsika csirkés zöldséges, vajas zöld tagliatelle mellett döntött, én pedig Penne a’ Matriciannat választottam. Rendelésnél igyekezten verbális bizonytalanságomat non-verbális eszközökkel (étlapra való intenzív mutogatással) megtámasztani. A pincér természetesen megértett, én pedig ennek örömére büszkén rendeltem egy korsó sört, aminek a nevét végre probléma nélkül képes voltam kimondani. Kellemes beszélgetés és kortyolgatás közben megcsodáltuk a falat a szélrózsa minden irányában díszítő képeket, amelyeken világhírű sportolók és zenészek pózoltak Kokoval, a képeket pedig aláírásuk tette még értékesebbé. Az idő telt, az étel pedig lassan megérkezett. Hát, mit mondjak, nem voltunk lenyűgözve. Semmiféle kulináris katarzisban nem volt részünk, és a körülöttünk ülő üzletemberek sem dobták fel a hangulatot, nyilván azért nem, mert ez a bizonyos hely nem arra volt hivatott. Mi persze jól éreztük magunkat, azt a napot semmi sem ronthatta el számunkra, de máskor, ha visszatérünk, inkább a szemben lévő Burger Kingben eszünk majd, és Kokohoz majd tényleg csak egy Bambira megyünk át.
