Március 31, 2009 at 2:02 du. (-)
Március 30, 2009 at 4:41 du. (-)
(A kép forrása: nso.hu)
Március 30, 2009 at 9:00 de. (magyar labdarúgó válogatott, portré, sport)
Március 30, 2009 at 7:45 de. (magyar labdarúgó válogatott, sport)
Szombaton a magyar labdarúgó válogatott idegenben győzte le 1-0-ra Albánia nemzeti tizenegyét, amellyel újból növelte esélyét a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon való részvételre.
Kíváncsi lennék rá, mi játszódott le a bejegyzést olvasók fejében az elmúlt pár másodpercben, de azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, nem túl sok bíztató gondolatot szült a fenti néhány sor. Több mint valószínű, hogy a hír első felénél feltették a kérdést, hogy “miért is ilyen nagy szám ez?”, a másodiknál pedig egyenesen megkérdőjelezték elmém száz szálalékos épségét. Mert hát a világbajnokság és a magyar válogatott szavak majdnemhogy egymás ellentétei. Voltak! Bizony az elmúlt pár évben a fenti nézet vált irányadóvá, viszont most valóban történni látszik valami pozitív – ha nem is az egész magyar labdarúgás – de legalább a válogatott háza táján. És hogy ez a győzelem mennyire nem kis teljesítmény, arról Rudolf Gergely, nemzeti csapatunk játékosa nyilatkozott a Nemzeti Sportnak a következőképpen: “Csodás érzés, hogy olyan válogatottat győztünk le, amely hazai pályán már-már verhetetlen volt, például a svédekkel is döntetlent ért el. S ha valaki még így is lebecsülné a sikerünket, gondoljon arra, hogy Albánia egy ponttal utazott haza Portugáliából is.”
Reméljük lassan a fanyalgók száma, természetesen a további szép eredmények következménye képpen végre nullára redukálódik!
Március 29, 2009 at 3:51 du. (-)
Egy pénteki napon a Debrecen-Miskolc vonalon közlekedő InterCityvel utaztam haza, ahogy azt egyébként rendszeresen teszem. Nagy táskával a kezemben, és hátizsákkal a hátamon próbáltam felmanőverezni a szerelvényre, ami poggyászom súlyából adódóan alapvetően is csak nagy nehézségek árán sikerült. Közbejött azonban egy másik probléma is. Utamat állta egy roma házaspár, akik először még nagy nehezen félreálltak, aztán viszont, ahogy elhaladtam mellettük, munkához láttak. A nő beállt mögém, így eltakart a mögöttem felszálló Zsuzsa elől. A férfi közben egy gyors mozdulattal kirántotta hátizsákom cipzárját, amit viszont, tekintve, hogy a pántot szorosra vettem az utazás előtt, megéreztem, és hirtelen hátranéztem. A férfi, mondván, hogy valószínűleg nem a jó helyen szállt fel, átsietett az asszony kíséretében a másik kocsiba (kifosztásom kísérlete ugyanis még az előtérben történt). Akkor még nem hittem el, hogy ez megtörténhetett, de mikor megláttam, hogy a táskámon a cipzár valóban ki lett húzva, hihetetlen düh lett úrrá rajtam, pontosabban tehetetlen düh. A vonat aztán lassan elindult, és azt csak remélni tudom, hogy végül is senki nem esett áldozatául az alattomos bűnözőknek.
A másik eset egy forgalmas vasútállomás várójában történt. Ahogy az akkori trend szerint késéssel érkező vonatot vártuk, egy kb. húsz fős roma társaság masírozott be a helyiségbe, egyértelműen alkoholos befolyásoltság alatt, amelyet beszédük zavarosságából, erős, messziről is érezhető alkoholszagukból, és a kezeikben lévő üvegek egyértelmű tartalmából szűrhettünk le. Ezek az emberek nem csupán a zenét ordíttatták, hanem maguk is olyan hangerővel beszéltek, hogy számunkra a verbális kommunikációt egyszerűen lehetetlenné tették. A téma a börtönbüntetés volt, persze nem csak úgy, általában, hanem a velünk egy helyiségben lévő roma származású úriemberek már letöltött és még letöltésre váró börtönbüntetéséről szólt a diskurzus. Egy pár perc múlva úgy határoztunk, elhagyjuk a helyszínt, mert az kényelmesnek, és biztonságosnak sem volt nevezhető már.
Ez után egy közvetett élményemről hadd számoljak be, amely szintén a vasúton történt. Csupán pár percig tartó utazásom miatt úgy döntöttem, inkább le sem ülök, megállok a folyosón, és bámulom a tájat a lehúzott ablakon keresztül. Ekkor sétált át a szomszéd kocsiból egy jó felépítésű huszonéves fiú, aki sápadtan bámult maga elé, és alig érthetően mormogott magában. Észrevettem, hogy valami kikívánkozik belőle, és nem is rosszindulatú, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy van -e valami baj, segíthetek -e, mert tényleg nem nézett ki túl jól. Ekkor mesélte el, örülve, hogy valakinek elmondhatja az esetet, hogy beült egy tömött fülkébe, és békésen várta a vonatindulást, amikor egy roma származású ember kinyitotta a kupé ajtaját, és felszólította, hogy adja át neki a helyét. Mivel nem nézett ki sem betegnek, sem öregnek, a fiú nem engedelmeskedett. Erre a roma férfi tovább erősködött, majd mikor látta, hogy újdonsült barátom nem adja be a derekát, egyszerűen beleült az ölébe. Ő aztán, kiszabadulva alóla, átmenekült abba a kocsiba, ahol végül is első dühét az én segítségemmel adhatta ki magából.
Válogatott történeteim közül az utolsó talán a legmegrázóbb. A város egy kifejezetten kulturált részében élek, az autóút túloldalán egy kocsma várja a szomjukat oltani vágyókat. Nem volt soha balhékról híres. Hangos zene, főleg szombat esténként gyakran szűrődött ki, de az igazából senkit nem zavart. Éppen szombat esti mulatozás volt, amikor embertelen ordítás törte meg az egyedül a monoton zene által megzavart esti csendet. Ilyen hangot még emberi torokból sosem hallottam előtörni, de most egymás után többször is alkalmam volt meggyőződni róla, hogy bizony a hangforrás emberi, méghozzá női(!) eredetű. Kinéztem az ablakon. Ekkor már nagyobb tömeg verődött össze a kocsma előtt, és mindenki veszekedett mindenkivel. Én visszahúzódtam, nehogy bajba kerüljek, ha esetleg észreveszik, hogy kukkolok, de a hangok így is eljutottak hozzám. Megdöbbentő volt, ami ezután következett. Ütések hangja hallatszott a zárt ablakon keresztül. Eltéveszthetetlenül ütések hangja volt. Valaki aztán említette a rendőrséget, akik valószínűleg ki is jöttek, a tömeg pedig feloszlott, én elaludtam.
Később hallottam csak, hogy az este záróakkordja két fiatal fiú összecsapása volt. Az egyik úgy fejbe rúgta a másikat, hogy az belehalt sérüléseibe. Hogy romák voltak -e ennek az incidensnek a résztvevői, azt nem tudhatom, de a kocsma előtti hangos verekedés egyértelműen közöttük tört ki.
Nem ítélem el a romákat. Nem mondom azt, hogy mindannyian veszélyesek, és félnünk kell tőlük. Viszont az tény, hogy a roma agresszió létező jelenség, és csak hely hiányában nem írok le több szomorú esetet. Nem egyszer voltam már – hála Istennek – más, könnyebb inzultus áldozata, amit a jövőben természetesen szeretnék elkerülni, és nem szeretném, ha bárki is áldozatává válna egy fejét vesztő roma ámokfutásának. A problémára megoldást találni rettentően nehéz, de őszintén bízom benne, hogy egyszer megvalósítható lesz a békés egymás mellett élés.
Március 26, 2009 at 10:48 du. (sport)
Kedd éjfélkor 34 esztendősen szívinfarktus következtében elhunyt ifj. Ocskay Gábor, 187-szeres magyar válogatott jégkorongozó. Ő a harmadik sportoló, Marian Cozma és Nota Gyula után, akit tragikus körülmények között veszít el a magyar sport megrázóan rövid időn belül. Nyugodjanak békében!
Március 26, 2009 at 9:26 du. (botrány, egészség)
Ma reggel még úgy volt, hogy ma már nem tudok felháborító és éppen ezért érdekfeszítő blogtémával előhozakodni, de – valóban az élet a legjobb rendező – mégis úgy alakult, hogy az agyvizem a normális mértéknél magasabb hőmérsékletűre szökött a délután folyamán.
Történt ugyanis, hogy egy utcai (pontosabban bevásárlóközponti) egészségügyi kérdőív kitöltése utáni sorsolás nyertesei közé sor(s)oltattunk (Zsuzsa és én). Nyereményünket persze csak úgy vehettük át, hogy az adott termékről (az a bizonyos csodalámpa;) egy 30-40 perces előadást meghallgattunk. Ezzel mind a ketten jogosulttá váltunk 3 csodalámpás kezelésre és a “kisebb konyhai kiegészítőre”, ahogy az ajándékot körülírták még annak átvétele előtt.
A valóság azonban elsötétítette bennünk a büszke nyertes ember természetes örömmámorát. Az előadás ugyanis 15 perces késéssel kezdődött, majd pedig 1 óra és tíz percig tartott. Az előadó elnézést kért (fontos telefonja volt), és megígérte, hogy rövidebbre fogja majd, nehogy túl sokáig rabolja a mi drága időnket. Valószínűleg a késés kompenzációja a bemutatkozás hiánya volt, ugyanis nevét kolleganője “Hé, Árpija” után tudtuk csak meg.
A következő legalább fél órát a megfélemlítéses meggyőzés töltötte ki. Közölte ugyanis a mi Árpink, hogy ha most tizen vagyunk a teremben, ebből heten biztosan szívvel és keringéssel kapcsolatos betegségben fogunk elhalálozni. Továbbá elmondta, hogy nem tudhatjuk, mikor csúszik el a helyéről az a kis csigolya, mikor fogy el térdünkben a csontok súrlódádát meggátoló folyadék, majd pedig figyelmeztetett, hogy mi magyarok korábban szoktunk meghalni, mint más népek fiai és lányai, úgyhogy ha jót akarunk magunknak, VEGYÜK MEG A CSODALÁMPÁT, melynek több változata is van, a legolcsóbb 200.000 forint, de az csak bőrbetegségekre jó, ami igazán tuti, az a DRÁGA CSODALÁMPA!!!
Reklámozott továbbá egy hiperszuper fémből készült edényt, amelynek nincsen füle, tisztességes étel elkészítéséhez gyakorlatilag alkalmatlan, de tortát remekül lehet benne készíteni (éljen az egészséges életmód), és ha – idézem – beásom a föld alá, otthagyom száz évig, és közben rendszeresen locsolom, akkor sem fog berozsdásodni!!! Hurrá! És az ára csupán 22.000 forint! A füles változat (ugyancsak vízálló) viszont már 60.000 forint, ami azt jelenti, hogy a fül 38.000 forintba kerül, ami drágább, mint maga a fületlen edény! Ez aztán a biznisz!
No, a lényeg, hogy mikor végre Árpi befejezte a mondókáját, átmentünk egy másik szobába tesztelni a csodalámpát. Ott egy idős hölgy próbált minket meggyőzni, hogy a havi 48.000 ft-os részletfizetés 11 hónapig egy fantasztikus és kihagyhatalan ajánlat, és miután jól végignézett rajtam, így szólt: “Úgy látom a fiatalembernek aknés az arcbőre, erre is nagyszerű a mi termékünk”. Mire én csak ennyit tudtam kinyögni: “Tudom, de nekem ez a szexepilem.” A jókedélyű társalgás jegyében és keretében aztán ő is megfenyegetett, hogy ha netán cukorbeteggé válnánk (ami valószínűsíthető az egészségügyi kérdőív kérdéseire adott feleleteink alapján), akkor bizony akár a lábunkat is levághatják tőből, úgyhogy VEGYÜK MEG A CSODALÁMPÁT, és a következő kezelésre szedjük össze hat ember nevét és telefonszámát, hogy segítsük a munkájukat, vagyis elnézést, tegyünk jót velük.
Mielőtt elballagtunk volna (2,5 óra után), megkaptuk a nyereményünket. Egy krumplipucolót (amelynek vágófelülete a hiperszuper fémből készült), és egy öt milliliters testápolót, amelyen a következő felirat látható (“Fürdés vagy zuhanyzás után vonja be vele az egész testét:).
Zsuzsikámmal ezek után úgy határoztunk, hogy a krumplipucolót elhelyezzük egy földdel teli cserép kellős közepén, és gondosan öntözni fogjuk. Kísérletünk eredményeit pedig a blogon természetesen közzétesszük.
Köszönjük megtisztelő türelmüket és figyelmüket!
Március 25, 2009 at 8:22 du. (crossfit, sport)
(A videót érdemes végignézni annak is, aki nem tud angolul, mert bemutat egy pár gyakorlatot, és rendkívül inspiráló!)
Ma, amikor fogyási és gyúrási lázban ég az egyre egészségtelenebbül élő világ, amikor működésképtelen és vagyonokat felemésztő edzésprogramok garmadája árad a különböző médiumokon keresztül, végre feltűnt egy reménysugár, amely 100%-ig beváltja a hozzá fűzött reményeket, de vigyázat! Függőséget okoz:)!
Először is, a szokásos kifogások megcáfolása végett egy pár mondat a CrossFit-ről. Kortól, nemtől és súlytól függetlenül akárki elkezdheti. Nem kell mellette gyilkos diétákat alkalmazni, anélkül is remekül működik, viszont az egészséges táplálkozás meggyorsítja a fejlődést és jobb közérzetet is biztosít. Nem kellenek hozzá kondigépek, méregdrága gym-ekbe sem kell belépőt fizetni, otthon a négy fal között, de jó idő esetén a szabadban is probléma nélkül végezhetők a gyakorlatok.
A lényeg a funkcionalitás. Csakis olyan mozdulatok, mozdulatsorok kapnak helyet a CrossFitben, amelyek elvégzésével, használható erőt, képességeket szerez az erősödni, fogyni(!) vágyó vállalkozó szellemű ember fia/lánya. Hogy érzékletesebb legyen ez a nagyon fontos pont, a Crossfitterek célja az, hogy 80 esztendős korukban az akár 10 kilósra dagadt macskájukkal a nyakukban is fel tudjanak pattanni a WC-ről, minden erőlködés nélkül:).
A fentiekből egyértelművé válik, hogy a CrossFit nem egy szimpla edzésprogram, hanem egy életmód, hiszen akár ha 70 évesen is kezdi el valaki, a 80 év körüli tesztgyakorlat:) elvégzéséig nyilvánvaló, hogy folyamatosan edzenie kell, de ha valaki egyszer belefogott, ezzel tényleg nem lehet probléma.
Mindenki a saját erőnléti szintje szerint kezdheti el a CrossFittet, és a teste reakciói szerint léphet tovább, vagy esetleg maradhat egy bizonyos ponton, az egészség és önbizalom felé vezető úton. A gyakorlatok változatosak és hatásosak. Egy nagyon fontos, és kifejezetten vonzó tény, hogy a CrossFit minél több sport kipróbálását javasolja amellet, hogy az alapvető “általános iskolás” gyakorlatokat is beleveszi az edzésekbe, úgymint a fekvőtámasz, guggolás, felülés, stb.
A több órás, a napi menetrendbe beiktathatatlan edzések helyett rövid de intenzív mozgást ír elő, amelyben nagyon fontos szerepe van a gyakorlatok minél tökéletesebb formában való végzésének. Akár hetekig is lehet csak a tökéletes forma elérését gyakorolni, az sem lesz haszontalan és hatástalan időtöltés.
A CrossFitterek nagyon óvatosak, éppen ezért a sérülés náluk ismeretlen fogalom, kivéve, ha valaki elfeledkezik magáról, és felelőtlen módon edz, dehát ugyan ilyet ki tenne, annak tudatában, hogy a sérülés elvonná őt a CrossFittől, ezzel elvonási tünetek lavináját indítva el:)?
Ha valaki úgy dönt, hogy belevág a CrossFitbe és ezzel egészsége szempontjából a legeslegjobbat teszi, először mélyedjen el filozófiájában a rendelkezésre álló forrásokon keresztül (http://crossfit.blog.hu/ , http://crossfit.com/ , http://crossfitmanchester.com/page2.htm), mert a programról akár egy regény hosszúságában is lehetne írni:), de persze a lefontosabb információkat az ember könnyen és gyorsan elsajátíthatja.
Ami kétségtelen, hogy a CrossFit működik. Profi, de már visszavonult sportolók, akik sportágukban kiváló eredményekkel büszkélkedhetnek, vallják, hogy ha felkészülésüket CrossFit minta szerint alakították volna, még magasabb csúcsokat hódíthattak volna meg.
Tehát ha erősebb, gyorsabb, egészégesebb és nem utolsó sorban karcsúbb szeretnél lenni, kezdd el a CrossFittet, hogy a vágyaid végre valósággá váljanak!
Március 24, 2009 at 11:03 du. (paul mccartney)
Lassan immár egy esztendeje lesz, hogy hivatalosan is megismerkedtem a politikai korrektség hazánkban még kevésbé ismert és tiszteletben tartott fogalmával. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre én megünneplem a jeles évfordulót az alábbi videóval. Fantasztikus dal, az évezred zenésze (mindkettőé:) és egy nagyon ötletes klip! Jó szórakozást mindenkinek!
Március 24, 2009 at 7:18 du. (budapest, szent jobb)
Újból Pest, pontosabban a Szent István Bazilika. Az épület kívülről csodálatos, belül pedig felemelő annak ellenére, hogy rendkívül kicsinek érzi magát az ember a grandiózus beltér hatására. Ha azonban definiálni kellene a “megrendítően szépet”, tökéletes megoldás lenne rá a csupán három szóból álló nemzeti büszkeségünk neve.
Ha már ott voltunk, óvatos léptekkel, de mégis remegő lábakkal, és hevesen dobogó szívvel elsétáltunk a Szent Jobb kápolnába. Megrázó volt. Aki nem volt, nem tudhatja mennyire különleges érzés látni az ereklyét, és azt sem, hogy mennyire bosszantó, és illúzióromboló, amikor a magába mélyedt ember fülét a következő mondat üti meg szenvtelen hangon és rekedten előadva: “Tú hándred forint for tú minucc end áj szvics on dö lájt.” Vagyis 200 forintért az úriember felkapcsolja a fényt, ami megvilágítja a Szent Jobbot, de szigorúan csak két percre. Az utánunk érkezők fizettek is, de mi csak egy pillanatra néztünk oda a szent ereklyére, mert még véletlenül sem akartuk meglopni a meglopott turistákat.
“És az érme a doboz fenekén koppant”
